Rácz Elemér okl. mk. alezredes

A MAGYAR KIRÁLYI HONVÉDSÉG RÁDIÓLOKÁTOR TECHNIKÁJA 1942-1945 KÖZÖTT       RADAR TECHNOLOGY OF HUNGARIAN ROYAL ARMY 1942-1945

A magyar mûszaki tudományok egyik legjelentõsebb állomása volt az 1940-es évek elején megkezdõdõ és rohamos léptekkel fejlõdõ mikrohullámú kutatások. A kifejlesztett aktív eszközök, valamint a részlegesen átadásra került német technológia alapján kerültek megépítésre az elsõ katonai célú rádiólokátorok, illetve ezek a kutatások tetté lehetõvé 1946 februári Hold radar kísérleteket (Bay Zoltán).

     

The research on the field of microwave technology started in 1940-s was an important step in the Hungarian technical sciences. The first military radars were constructed from active component developed on the base of German technology. These researches gave possibilities to try an Moon radar experiment in 1946.


A 30-as évek elején a katonai repülésben bekövetkezõ dinamikus változások (az utazó sebesség és magasság növekedése, bombaterhelés ugrásszerû emelkedése stb.), valamint a rendszeresített felderítõ és tûzvezetõ eszközök (optikai, akusztikus, infra) elégtelensége egy autonóm, eddig nem ismert tudományterület és technika - a rádiólokáció - kialakulásához vezetett.

A tudománytörténet megállapítása szerint a rádiólokáció megközelítõleg azonos idõben jött létre a technikailag fejlett országokban - így Angliában, Németországban, Japánban, az Amerikai Egyesült Államokban és a Szovjetunióban - azonban a fejlõdés iránya és intenzitása jelentõsen eltért egymástól, ezért a második világháború kezdetére csak Anglia és Németország rendelkezett rádiólokátorral.

A világháború úgy kezdõdött el, hogy pontos és tárgyilagos információk híján mindkét oldal helytelenül ítélte meg a helyzetet. Ez a megállapítás különösen igaznak bizonyult a rádiólokációra, vagyis a rádiólokációval kapcsolatos kutatások kezdettõl fogva katonai célúak és titkosak voltak. Angliában Radio Direction Finding (rádió iránymérés), vagy RDF, Németországban Dezimeter Telegraphie (deciméteres távírás), vagy D/T fedõnév alatt kifejlesztett rádiólokátorokról csak 1940-ben, az angliai csatában szereztek közvetett tudomást a szembenálló felek, de a lokátorháború (a lokátorok kölcsönös zavarása) csak két évvel késõbb, 1942 februárjában kezdõdött meg!

A rádiólokáció történetének magyar vonatkozású fejezete 1942 õszén, a világháború negyedik évében különös módon kezdõdött: a HM egyidõben rendelte el a német és olasz légvédelmi rendszerek alkalmazási lehetõségeinek tanulmányozását, valamint a magyarországi mikrohullámú - a hírközlésre, valamint a repülõgépek felderítésére és helymeghatározására irányuló - kisérletek megkezdését. A rádiólokátorok alkalmazását az 1942 márciusában Németország ellen megindított angol éjszakai légitámadások elemzései tették szükségessé, ugyanis az "éjszakai lövés" problémája azidáig megoldatlan volt a magyar királyi honvédségnél.

A honvédelmi minisztériumnak és a vezérkarnak megfelelõ ismeretei voltak a német lokátorok alkalmazásáról, sõt az 1942-ben egyre inkább kiteljesedõ angol - német "lokátor háborúról" is. A magyar katonai vezetést természetesen a német lokátor technika és az ezzel kapcsolatos harceljárások érdekelték.

A modern légvédelem, ezen belül a lokátorok tanulmányozására bizottságok utaztak ki Németországba és Olaszországba. Dr. Jáky József hmt alezredes a HTI híradóosztály vezetõje részletes jelentésben ismertette a külföldi légvédelmi rendszerek mûködését és ezek rádiólokációs mûszer anyagát.

A német légvédelmi rendszer négy lokátor típusra épült és a következõképpen mûködött:

  1. A nagy hatótávolságú keresõmûszer (Freya) "érzékelte" a közeledõ repülõgépeket, megadta a gépek irányát és távolságát;
  2. Az ágyús ütegek tûzvezetését a kb. 30km hatótávolságú tüzérlokátor (tûzvezetõ) végezte (Würzburg-A és D típusok);
  3. Az éjszakai vadászrepülõk rávezetése a célokra két, azonos típusú közepes hatótávolságú lokátorral történt, az egyik a cél koordinátáit, a másik pedig a vadász helyzetét (koordinátáit) határozta meg (Würzburg-Rirse);
  4. A földi vadászirányítás által a cél közelébe irányított gépek közvetlen rávezetése a vadászgépekbe szerelt fedélzeti elfogó lokátorokkal történt (Lichtenstein).

Keresõ lokátorként a FuMG A1 jelû (Funk Mess - Gerat) "Freya" elnevezésû rádióbemérõ mûszert használtak, amely 2,4 m-es hullámhosszon üzemelt, 120-300km-re "látta" meg a célt, az oldalszöget (2-5)0-os, a távolságot ± 150m-es pontossággal mérte. A "Freya" közel 6,5t súlya miatt félmobil berendezés volt, jellegzetes fenyõantennáját a köznyelv "matracnak" nevezte. A 30m2 felületû rácsantenna a mûszerek és a kezelõk elhelyezését biztosító, s a függõleges síkban körbeforgó kabinra volt szerelve. A lokátor a cél helyszögét nem tudta mérni.

Az ágyús ütegek a FuMG 39T(D) jelû "Würzburg" elnevezésû tûzvezetõ lokátort használták. A Telefunken által kifejlesztett Würzburg elsõ típusa 1939 júniusában készült el, sorozatgyártása 1940-ben kezdõdött meg. Az elsõ tûzvezetõ lokátorok 53cm-es hullámhosszon, 8kW-os impulzusteljesítménnyel mûködtek és hatótávolságuk 35km volt.

A német rádiólokációs technika fejlesztéseinek egyik sajátosságát a már meglévõ berendezések további modernizálása jelentette. A "Würzburg-A" típusban (1939-1940) az iránykarterisztika maximum módszer módszerrel mûködõ pelengátoranaik pontossága 1-20 volt. Az 1941-1942 - ben kifejlesztett modifikációk - a "Würzburg-C" és "Würzburg-D"- már kúpos letapogatású célpelengálással 0,250-os pontossággal mérte a szögkoordinátákat. A típusjel után álló "D" betûjérõl általánosan Dórának nevezett lokátor a mûszer közepén elhelyezett függõleges síkban axiálisan forgó 3m átmérõjû parabolatükör közepén kinyúló dipólantennával sugározta ki a jeleket. A berendezés a négykerekû futómûvén könnyen mozgott, súlya 1,6t volt. Hatótálsága 40km, kedvezõ viszonyok esetén 70km-ig terjedt, oldal- és magassági szöget, illetve ferdetávolságot mért, s ezeket az adatokat kábelösszeköttetésen automatikusan adta át a "40M" típusú német lõelemképzõnek. A távolságot 10-20m pontossággal mérte, s így lényegesen pontosabb volt, mint az optikai mûszerekkel végzett távolságmérés. Ez abból is eredt, hogy a lokátorok mérési hibája állandó értékû volt, viszont a sztereo távmérõknél a hiba nagysága a távolsággal változott. Az ágyús ütegekhez rendszeresített 35M 4m-es távmérõ 5km-en 80m, 10km-en már 320m hibával mért, de a távmérõ hátránya volt az is, hogy a mûszert a hõmérsékleti ingadozások miatt gyakran kellett helyesbíteni.

A háború kezdeti idõszakában a Lufwaffe nem rendelkezett speciális vadászirányító lokátorokkal, ezért a vadászok célra történõ rávezetése a "Freya"-kal történt. A "Freya" viszont nem volt alkalmas "új célok" felderítésére. Ezt a szövetségesek felismerték, és a bombázókat egymást követõ hullámokban indították. A németek rövid idõ alatt megoldották a rávezetés problémáját, és 1942-re fejlesztették ki a "Würzburg-D" bázisán a Fu.S.E. 65 jelû vadászirányító lokátort a "Würzburg-Riese"-t. A 15t súlyú stacioner (beépített) lokátor 7,5m átmérõjû parabola antennája (a korábbi 3m-es helyett) a függõleges tengely körül 1,5 f/min sebességgel 3600-ban fordult el, s a kúpos letapogatású pelengálás pontossága oldalszögben ±0,20 volt. Hatótávolsága 80km-ig terjedt, a távolságot ±25 m-es, az emelkedési szöget ±0,250-os pontossággal mérte.

Az angol éjszakai légitámadások elhárítása az ún. Himmelbett - rendszerrel történt. A rendszer 60-100km hosszirányú Himmelbett - boxokból (vadász körletekbõl) épült fel, amelyekben csak egy-egy vadász század repült. A távolfelderítõ (keresõ) lokátorokkal észlelt célok az éjszakai vadász - körletek kiértékelõ központjába kerültek, s az itt extrapolált adatok (berepülési útvonal, sebesség stb.) alapján adták ki a vadászok felemelési parancsát.

Az éjjeli vadászat, azaz a lokátorokkal végzett vadászrepülõ irányítást a "Seeburg" - kiértékelõ mûszerrel három lokátor végezte: a "Freya", mint keresõ és két "Würzburg-Riese", mint irányító lokátor.

A vadászirányító állomást (telepet), a repülõtér közelében telepítették. A "Freya" adatai alapján - egymástól függetlenül - az egyik Riese az éjjeli vadászgépet, a másik Riese az ellenséges gépet követve - a vadászt a célhoz irányították. A Riesekkel mért koordinátákat (a gépek helyzet adatait) a "Seeburg" kiértékelõ mûszer fokhálózatú tejüveg térképére vetítették és ennek alapján a vadászirányító tiszt rádión folyamatosan tájékoztatta a vadászgép pilótáját. A földi vadászirányító folyamatos adatközléseivel olyan közel vezette a pilótát az ellenséges géphez, hogy a repülõgépvezetõ felismerhette annak árnyképét, vagy meglátta a motorok kipufogó lángjait.

A rádiólokációs földi vadászirányítás kedvezõtlen tapasztalatai elkerülhetetlenné tették a fedélzeti elfogó lokátorok kifejlesztését. A "Würzburg-Riese" lehetõvé tette ugyan a vadászok "megközelítõ" rávezetését a bombázókra, de nem biztosította a pontos, közvetlen találkozást. Ez különösen éjszaka, erõs felhõsödés, vagy rossz idõjárási viszonyok esetén bizonyult meghatározónak. A közvetlen rávezetés kezdetben a vadászokon levõ infralokátorokkal történt, de ezek hatékonysága sem volt megfelelõ, így 1941 augusztusában fejlesztették ki az éjjeli vadászgép "FuG 220" típusjelû kishatótávolságú fedélzeti "Lichtenstein-SN2-Gerat" elfogó lokátort, amely 2m-es hullámhosszon mûködött és 6km-ig volt hatásos.

Dr. Jáky hm.tk. alezredes jelentésében a bizottság01 három pontban összegezte az "éjszakai lövéssel" kapcsolatos teendõket: elkerülhetetlen a mérõkészülékek (lokátorok) beszerzése, a korszerû éjszakai vadászrepülõ típus kiválasztása és a nagy ûrméretû légvédelmi ágyúk rendszerbe állítása. Ezzel kapcsolatosan felvetõdött, hogy olyan kiképzõ rendszert kell létrehozni, amelyhez 2 db "Freya", 2 db "Würzburg-Riese" és 8-10 db "Würzburg-D" , valamint 3 db "Dornier Do-217" és néhány "Me-110" éjszakai vadászgép megvásárlása szükséges. A bizottság jelentésben ezen kívül 8-10 db 12, és 8cm-es nehéz légvédelmi üteg fegyverzeti és mûszer anyagának beszerzése is javasolva lett.

A bizottsági jelentés külön kitért a lokátorok németországi beszerzési lehetõségeire, ezek licenszének javasolt megvásárlására és a gyártás haladéktalan beindítására.

A VKF állásfoglalása szerint - a Légügyi Csoportfõnök javaslatára - a legfontosabb feladat a lokátorok Németországból történõ beszerzése volt, amellyel a HM Anyagi Fõcsoportfõnök a HM 7.õ. (összeköttetés híradás) osztályt bízta meg és Dr. Jáky József hm.tk. alezredest kinevezte a rádiólokátorok hazai gyártása miniszteri biztosának.

1942. január végén a HM 7.ö. osztálya megrendelt 1 db "Freya"-t, 2 db "Würzburg-Riese"-t (Seeburg asztallal), és 4db "Würzburg-D" mûszert. További igényként 2 db "Freya", 8 db "Würzburg-Riese" és 30 db "Würzburg-D" lokátor megrendelése is megtörtént.

A németek számára történõ hazai alkatrész gyártás ellenszolgáltatása képpen a Birodalmi Légügyi Minisztérium (RLM) elfogadta a magyar rendelést és vállalta 1 db "Freya", 2db "Würzburg-Riese" és 3db "Würzburg-D" leszállítását. 1943. májusában - elsõként - 3 db "Würzburg-D" érkezett meg, amelyek a budapesti tûzrendszer három 8,8cm-es ütegénél kerültek alkalmazásra.

A "Freya" 1943. szeptemberében, majd a 2db "Würzburg-Riese" novemberben érkezett Magyarországra. A keretszemélyzet 54 fõvel Heiligesee-ben a Flakschule-III-ban hat hetes kiképzésen vett részt. Az elsõ Légvédelmi Rádió-Bemérõ (LRB) üteg a 271. szervezeti számmal a Budapesti Légvédelmi Tüzérparancsnokság alárendeltségébe került.

1943 õszén beérkezett német lokátorokat - 1 db "Freya"-t és 2 db "Würzburg-Riese"-t - a 272. LRB/V (Légvédelmi Rádió-Bemérõ Vadász) üteg mûszeranyagaként Dunapentelén állították fel, amely már 1943. november 22-én mûködõképes volt, azonban a kezelõ állomány hiányzott.

Érdekes a beérkezett német lokátorok magyar "megnevezése". A rádió bemérõ mûszereket kezdetben "kis" és "nagy", vagy "könnyû" és "nehéz" jelzõvel különböztették meg. A "FuMG 39T (D)" jelzésû "Würzburg-D" mûszert a németek Dórának nevezték, ennek hivatalos magyar elnevezése Légvédelmi Rádió-Bemérõ tüzérségi (LRB/T) lett, a mindennapi szóhasználatban pedig a tüzérség védõszentjérõl "Borbálának" nevezték. A "Würzburg-Riese" magyar neve "Bagoly", a "Freya"-é pedig "Sas" lett.

A magyarországi mikrohullámú kisérletek elvégzésére - a Hadi Mûszaki Tanács és a Haditechnikai Intézet javaslatára - a Honvédelmi minisztérium 1942 õszén létrehozta, az un. Bay - csoportot02 , s a kisérletekre pedig az Egyesült Izzó Kutatólaboratóriumát kötelezte.

A magyarországi lokátor kutatás 1943. február 5-én a Lokátor Kormány Bizottság megalakulásával kezdõdött. A bizottság vezetõje Dr. Bay Zoltán egyetemi professzor, a kutatóintézet igazgatója és Dr. Jáky József hmt. alezredes a HTI híradó osztály vezetõje voltak. A bizottságot 8 fizikus, illetve mérnök, valamint 20 mûszerész alkotta.

A kutató csoportnak alapvetõ problémákat kellett áthidalni, ugyanis az Egyesült Izzó nem rendelkezett "mikrohullámú tapasztalatokkal", ugyanakkor a mikrohullámú hírközlést és lokációt a németek részérõl teljes titoktartás övezte.

Németország a kezdeti igéretek ellenére sem volt hajlandó átadni a mûszerek gyártási dokumentációját, sõt az alapkisérletek eredményeit sem, ezért több, már elõzõleg felfedezett, de titkolt elvet és eljárást kellett "újra" felfedezni. A munkát némileg megkönnyítette, hogy az Egyesült Izzó Rt. német rendelésre lokátor alkatrészeket is gyártott.

A kutatócsoport elméleti összefüggések vizsgálatával és a mûködési elv meghatározásával kezdte el a munkáját03 . A kutatások középpontjában az energia viszonyok, az adás és a célokról reflektált energia viszonya, az alkalmazott hullámhossz és az energia irányíthatósága megállapítható. A kutatások során kapott elméleti összefüggésekbõl három fontos következtetésre jutottak:

  1. a visszakapott (reflektált) energia a távolság negyedik hatványával csökken. A lokátor hatótávolságának kiterjesztése ebbõl következõen az energiával szemben rohamosan növelhetõ követelményeket támaszt;
  2. a hullámhossz csökkenésével az energia szükséglet négyzetesen csökken, így ebben és az irányíthatóságban van a minél rövidebb hullám alkalmazásának elõnye;
  3. rendkívül fontos a nagy kiterjesztésû reflektor alkalmazása. Például egy kör alakú reflektor átmérõjének megkétszerezése - ez szintén negyedik hatványú összefüggés - kétszeres hatótávolságot eredményez.

Az elméleti összefüggések tisztázása után a gyakorlati megvalósítást két további szempont határozta meg: egyrészrõl a m.kir. honvédség légvédelmét a német rendszer alapján tervezték megvalósítani, másrészrõl pedig - a kutatásra fordított idõ rövidsége miatt - az Egyesült Izzóban gyártott német lokátor alkatrészeket, illetve ezek továbbfejlesztett modifikációit volt célszerû a magyar lokátorokban felhasználni04 .

A mikrohullámú alapkisérletek - a deciméteres és centiméteres hullámok helyett - középútnak választott kb. félméteres hullámhosszon folytak. A csoport által szerkesztett adó-vevõ05 elõször az újpesti üveggyár tornya és a Vác fölött magasodó Noszály-hegy közötti 30km-es távolságot hidalta át. A késõbbi terepkisérletekben 50-100mW teljesítménnyel 100km-es hatótávolságig jutottak el.

A lokátor kisérletek 1942 õszén kezdõdtek el. Alig félévvel a lokátor kisérletek megkezdése után, 1943 áprilisában már a Tungsram standard épületeinek tetejérõl 18km távolságig sikerült a katódsugárcsõ ernyõjén földi tárgyakat - például dunai uszályokat - megfigyelni.

A mikrohullámú kisérlettel egyidõben folytak a 2,5m hullámhosszon mûködõ távolsági felderítõ lokátor kifejlesztésének munkái Isvánffy Edvin vezetésével. A "Sas" mûszert 350km szabadtéri hatótávolságra tervezték. Adócsõként a Tungsramban gyártott "OT-400" jelû ultrarövidhullámú thoriumos katódú triódát alkalmazták. Az oszcillátor kettõs adócsõvel, koaxiális rezgõkörrel és speciális katódhangolással volt ellátva.

A Standard Villamossági Kft-nél legyártott "Sas" távolfelderítõ lokátort 1943 szeptemberében a Jánoshegyi kilátó mellett egy magas gerenda állványra telepítették. A hely kiválasztása nem bizonyult megfelelõnek, ezért a lokátort Sári község határába helyezték át, ahol december 20-án megkezdte mûködését. Feladata a budapesti rendszerben levõ három "Würzburg-D" (Borbála) lokátor tájékoztató adatokkal való ellátása volt. A "Sas" lokátor 500km-es távolságból is megbízható adatokat szolgáltatott, sõt kedvezõ ionoszférikus viszonyok esetén a 800km-re lévõ Alpok csúcsai is "láthatók" voltak. Lényegében ez a tény vezetett el az 1946. február 08-án elvégzett magyarországi Hold - radar kisérlet gondolatához. 1943 õszén a mikrohullámú adó, adócsõ, keverõ dióda, impulzusgenerátor, vevõkészülék, a katódsugárcsõ áramkörei, a parabolikus reflektor és az iránymérés került kifejlesztése, s ez alapján, 1944 elején már megvalósítható volt a lokátor is. Ezt a "Sas" lokátorhoz hasonlóan a Standard Villamossági Rt. Istvánffy Edwin vezetésével végezte. A Haditechnikai Intézet más gyártó cégek bevonásával elindította a 3m átmérõjû parabolikus reflektorok gyártását. Ezek a mûszereket tartalmazó kis "házikóval" egy ágyútalpra voltak szerelve, így a reflektor oldal - és magassági szögei is változtathatók voltak. A magyar "Borbála" gyártása az 1944. március 19-i német megszállást követõen leállt.

A Standard Villamossági Rt. által legyártott távolfelderítõ lokátor "Viktor" (Sas) mûszerén és a Borbálán kívül kisérletek folytak a vadászirányító földi lokátorral (amely a "Würzburg-Riese"-nek felelt meg), valamint az éjszakai vadászgép fedélzeti lokátorral is.

A vadászirányító lokátor - amelyet "Bagoly"-nak neveztek el - a "Würzburg-Riese"-hez hasonlóan 7,5m átmérõjû antenna reflektorral rendelkezett, jelentõs mechanikus elõmunkát igényelt és csak a reflektor súlya 12t volt.

A fedélzeti elfogó lokátor a "Turul" nevet kapta, de ezzel csak a kisérletekig jutottak el.

Az 1943/1944 évi dokumentumok a 201. 271., 272. és 273. ütegekrõl tesznek említést. A 271. üteg állományába - három szakaszban - 12 keresõ félszakasz tartozott, melyek a "Borbála" kezelését végezték. Az állománytáblákban minden 8,8cm-es ágyús üteghez egy lokátor tartozott. Egy szeptemberi jelentés arról számolt be, hogy a második LRB/V - melyet Jászkiséren, vagy Terecskén kívántak felállítani - elkészült. Viszont egy hónap múlva Jáky alezredes azt közölte, hogy "az üteg a folyó évben még nem lesz használható". Mivel hazai gyártásban vadászirányító lokátor nem készült, itt csak is a második magyar "Sas" mûszerrõl lehetet szó, amelyet egy vadászirányító telep keresõ mûszerének szántak. Ugyancsak Jáky alezredes jelenti decemberben , hogy a németek három vadászirányító és több keresõ telepet kívánnak létesíteni és ezeket a magyar légvédelem is használhatja.

Most már a Légvédelmi Erõk parancsnokságára várt az a feladat, hogy a lokátorok birtokában új lõeljárásokat dolgozzon ki. A HTI olyan mûszert szerkesztett, amely a keresõ lokátor adatait átszámította és így a tüzérlokátorok, mellett a tüzérparancsnokság tûzvezetését is megkönnyítette. A 8,8cm-es ütegekkel semmi teendõje nem volt, mert a tüzérlokátor a 40M német lõelemképzõvel összekapcsolva automatikusan szolgáltatta a célelemeket. a 29M ágyús ütegeknél fontos szerep jutott a célelem átszámító szerkezetnek, amely képes volt a 7km-rõl érkezõ adatokat átszámítani. Ezért a három 8,8cm-es ütegtõl 7km-en belül telepített 29M ütegek a lokátor adatait fel tudták használni. Kedvezõ esetben az átszámító mûszer adatait közvetlenül a lõelemképzõbe táplálták be. Amennyiben a lõelemképzõ régi típusa, vagy az adott harchelyzet (túl nagy célmagasság és sebesség) miatt nem volt használható, úgy vezényszótáblás lõeljárást kellett alkalmazni, amely az úgynevezett jeladószekrény közbeiktatásával valósult meg.

Az 1944 évrõl - amikor az angolszász légitámadások ténylegesen bekövetkeztek - csak töredékes forrásanyag áll rendelkezésünkre. A honi állásokban lévõ alakulatok száma csökkent, mert hét osztály (VI., VII., VIII., IX., 52., 55. és 105.) a hadmûveleti területre kivonult, és így összesen 12 ágyús és 14 gépágyús üteg fokozatos kivonását eredményezte. Ezt részben a legyártott 29M ágyúk ellensúlyozták, másrészt a német szállítások is megindultak, s így lehetõvé vált, hogy a hét honi osztály nagy részét feltöltsék az elõírt hat ágyús és hét gépágyús ütegekre, sõt megalakult a 208. honi tüzérosztály, továbbá a 203. és 204. honi fényszóró osztály is. A szállítások nemcsak számbeli, hanem minõségi javulást is eredményeztek, mert tûzerõs, hatlöveges 8,8 cm-es ütegek kerültek a légvédelmi rendszerbe, sõt néhány 10,5 cm-es üteg löveganyaga is megérkezett. A honi vadászrepülõk száma is megnövekedett, mert egyre több Messerschitt "Me109G" vadászgépet kapott a magyar légierõ. Májusban három, szeptemberben öt, decemberben pedig már nyolc honi vadászrepülõ század mûködött.

A légvédelmi tüzérség harceljárása és tûzvezetése az 1942 - 1945 évek folyamán a technikai eszközök fejlõdésének megfelelõen folyamatosan átalakultak, változtak. A tûzvezetõ lokátorok megjelenéséig alapvetõen az automatikus lõelemképzõvel végrehajtott tüzelési rendszer segítségével került megoldásra a tûzvezetés problémája (a célsebességek növekedésével azonban már ezek az eszközök sem tudták kiszolgálni a légvédelmi ütegeket, ezért vissza kellett térni a vezényszó-táblázatos tûzvezetési rendszerhez). A légvédelmis ágyús üteg tüzelésének gyakorlati végrehajtása a cél megjelölése után három tevékenységi kör szoros egymásba kapcsolódásából tevõdött össze. Ezek a következõk voltak:

  • lõelemképzési munka, amely a cél helyének és mozgási adatainak mérésébõl, a találati pont meghatározásából és a lõelemek kiválasztásából állt;
  • a közlési munka, azaz a lõelemek lövegekhez történõ továbbítása;
  • a tüzelési munka, amely az irányzéknak és a csöveknek, valamint a gyújtónak beállítását és a töltés, elsütés mozzanatait foglalta magába.

Ezen három munkafázisból állt össze a légvédelmi tüzérek tevékenysége és ennek pontosságától, gyorsaságától függött a siker.

A légvédelmi ágyús ütegeknél a vezényszótáblázatot együtt használták a segédlõelemképzõvel, azaz a célelemmérõvel. A légtér figyelés fejlõdését jelezte, amikor már a fülelõkészülék adatai alapján dolgoztak az ütegek. A második világháború folyamán a fenti formák kiegészültek a lokátor adatok alapján megvalósuló lõelemképzési feladattal.

A vezényszótáblázatos tüzelési rendszer elõnye, hogy a lõelemképzési munkának csak az elsõ fázisát kellett elvégezni, a második fázis - a cél helyzetének, mozgásparamétereinek és a találati pontra vonatkozó lõelemszámítás - elmaradt, mivel a lõelemek a vezényszótáblázatban elõre meghatározásra került. Az eljárás hátránya, hogy pontos és minden helyzetet tartalmazó táblázatot nem lehetett összeállítani.

A rádiólokáció elterjedésével nagymértékben növekedtek a légvédelmi tüzérség harctevékenységi mutatói. A találati valószínûség növekedése alapvetõen a tûzvezetõ lokátorok elterjedésének volt köszönhetõ.

IRODALOMJEGYZÉK

1. Rádió Technika X/I évfolyam 2. szám 1947 június;
2. Rádió Technika XI/II évfolyam 4. szám 1948 április;
3. Rádióvilág II évfolyam 1947 február hó;
4. Rádióévkönyv az 1947 évre;
5. Dr. Bay Zoltán: Hazai mikrohullámú kísérletek Budapest, 1946 A Magyar Elektronikai Egyesület kiadása;
6. Radar Echoes. Electronics - April, 1946;
7. Rádiótechnika 1986 október XXXVI. Évfolyam;
8. Z. Bay: Reflection of microwaves from the moon;
9. How Diana touched the moon. IEEE spectrum. May 1980;
10. Dr. Sinka József, Dr Vajda Pál: 35 éves a radarcsillagászat. TUNGSRAM gyártörténeti gyûjtemény, 1981;
11. Z. Bay: Hungarica Acta Physica, I, 1, 1946.
12. Levéltári kutatások adatai

01 Olasz vélemény szerint Budapest légvédelmére 6 irányító sejt (4 keresõ és 18 harci lokátor, 2-4 vadászirányító lokátor, 2 éjszakai vadászrepülõ század, 4 fényszórós század, egyenként 12 fényszóróval) szükséges. Egy sejt összetétele: egy keresõ mûszer, három (ebbõl egy tartalék) harcászati mûszer, két (ebbõl egy tartalék) éjszakai vadászgép.
02 A Bay csoport nevesebb szakemberei voltak az atomfizikai tanszékrõl Papp György és Simonyi Károly, az elektroncsöveket Winter Ernõ, Vámbéri Lõrinc és Budincsevits Ador fejlesztette ki, jelentõs szerep jutott Dallos Györgynek. Katonai feladattal vett részt a csoportban Tari László. Szükséges kihangsúlyozni, hogy a Bay - csoport a lokátor - és mikrohullámú technika területén igen rövid idõ alatt kimagasló eredményt ért el minden külsõ segítség nélkül, elzárt körülmények között.
03 A mikrohullámú rezgéskeltés kérdésében kellett dönteni. A sebesség modulációs csövek (klisztron, magnetron) alapelvei ismertek voltak ugyan, de hazai kifejlesztésük reménytelen ügy volt. A félméteres hullámtartományban kisérleteztek, mert ezen hullámok megvalósítása triódás adócsövekkel is megoldható volt. Winter Ernõ és Budincsevits Andor kifejlesztettek egy kis adócsövet (EC102), amely 50-60cm-es hullámhosszon 2W teljesítményre volt képes! Ez a teljesítmény már elegendõ volt a mikrohullámú híradástechnikai kisérletek elvégzésére.
04 Ebbõl ered a német és magyar lokátorok szerkezeti hasonlósága, még az antennák geometriai méreteinek azonossága is.
05 Az adó-vevõt Dallos György fejlesztette ki

A magyar mûszaki tudományok egyik legjelentõsebb állomása volt az 1940-es évek elején megkezdõdõ és rohamos léptekkel fejlõdõ mikrohullámú kutatások. A kifejlesztett aktív eszközök, valamint a részlegesen átadásra került német technológia alapján kerültek megépítésre az elsõ katonai célú rádiólokátorok, illetve ezek a kutatások tetté lehetõvé 1946 februári Hold radar kísérleteket (Bay Zoltán).


Rácz Elemér alezredes
okleveles villamosmérnök
fõiskolai docens